I
Nincs benne semmi ép.
Nincs élő hús a testében.
Minden ütés volt,
minden seb lett.
Ahol bőr volt,
ott hamu maradt.
Ahol tekintet volt,
ott néma repedés.
Ahol lehelet volt,
ott görcs, levegő nélkül.
Szíve nem ver,
remeg.
Emlékezete nem emlékezik,
nyög.
Teste nem zuhan,
vánszorog.
Árnyéka nem követi,
elé siet.
II
Hol üthetik még?
Testének mely része
maradt fájdalom nélkül?
Ki bír el egy szívet,
amely nem szűnik meg összetörni?
Fény nélkül,
alaktalan por,
néma hús,
egy férfi sebhelye,
akit a szerelem elfelejtett.
Aki látja őt,
kiszívja lelke szeméből,
befelé menekül,
saját szakadékának peremén.
Nincs benne szépség,
nincs fény, mi vágyat gyújt.
Alakja eltaszítja a tekintetet,
jelenléte széttépi az érdeklődést.
Megvetésbe burkolva,
elhagyatottságba öltözve,
a gyalázat sarával megcipelve.
III
A fájdalmak férfija,
ki minden törést ismer,
a gyötrelem lakója,
a sírás mártírja.
Megmarad...
Nem erőből,
hanem romlásból.
Arca a földre szegezve,
remény nélkül semmire.
Mint oltár
a rémületnek,
az elhagyásnak.
Megsemmisültnek tartották.
Nevét kitörölték.
Emlékét megtaposták.
Tört edényként született.
Létezése kudarc.
Kidobták a sírból,
mint vetélést,
mint rothadó holttestet,
amit a férgek esznek.
IV
Az alkony,
ami öröme volt,
rémületté vált.
És az egész nap
egy éj,
mely nem ér véget.
Leverve,
anélkül, hogy megállna.
Üldözve,
hangját nem emelve.
Mindenkinek fájdalmát hordozta,
és senki sem nézett rá.
Teste büntetés volt,
járása rémület.
És ő az,
az ember, aki elmegy,
őrült...
őrült a szerelemtől!